Kislányként voltak pillanatok, amikor rettegtem tőle.
Kemény volt, sose mutatott érzelmet, neki sose fájt semmi.
Mégis, mindenki imádta, mindenki hallgatott rá.
Mérhetetlenül bölcs volt, és jó szívű. Óriási szíve volt!
Nagymamám emlékére
Ma lenne 96 éves. Szándékosan vártam a bejegyzés megírásával, mert ma szeretnék igazán rá emlékezni.
Anyám helyett anyám volt. Ő nevelt fel, tőle tanultam mindent.
Úgy hiszem, a jellemem nagy részét neki köszönhetem. Ő (is) formált, mindig mellettem állt, támogatott, és talán túlságosan is féltett.
Úgy érzem – nem, nem is érzem –, tudom, közel húsz éve tudom, hogy jobban szeretett, mint a saját lányát.
Elvált szülők gyermeke vagyok. Még nem voltam öt éves, amikor a szüleim 1989-ben elváltak.
Édesapám alkoholista volt, és sokat nőzött.
(Anyukám sokáig emlegette apám Erika nevű szeretőjét. Ezt valamiért le kellett írnom. Apu úgy bukott le, hogy álmában kimondta a nevét. Később kiderült, amikor Pakson volt katona, akkor csalta meg édesanyámat vele.)
Anyu soha nem ment újra férjhez. Voltak próbálkozásai, ismerkedett, akadtak udvarlói is, de egyik kapcsolat sem tartott sokáig.
Éjjel-nappal dolgozott, hogy eltartsa a családot – a nővéremet, a nagymamámat és engem.
Apa nélkül, férfi nélkül nőttünk fel.
Nagymamám főzött, mosott ránk, tanult velünk, vezette a háztartást. Ha betegek voltunk, ő ápolt minket.
Édesanyám hajnalban kelt és késő este jött haza. Vendéglátós volt, és örökké hálás leszek neki azért, hogy feláldozta értünk az életét.
Négyen éltünk: édesanyám, nővérem, nagymamám és én – férfi nélkül.
Nővérem fiatalon, 18 évesen megismerte a későbbi férjét. Pár év múlva összeházasodtak, és 24 évesen megszülte az első gyermekét.
Mi ketten nagyon különbözőek voltunk. Mama mindig azt mondta:
„A nővéred a jég hátán is megélne. De te… ó, te...”
Felnőtt fejjel jöttem csak rá, mennyi sebet és önértékelési problémát okozhatnak az ilyen mondatok. Mennyire érzékennyé tesznek az emberben valamit, amit egész életében cipel.
Ahogy már írtam, mama a lányaként szeretett. Túlságosan féltett, és állandóan óvott mindentől.
Mindent megkaptam tőle – a lehető legnagyobb szeretetben nevelt, de a legnagyobb szigorban is.
Nővéremet nem szerette igazán, édesanyámat sem.
Nem tudom, én mivel érdemeltem ki a szeretetét. Visszagondolva, kevés embert szeretett igazán.
És bármennyire hihetetlen: őt mindenki szerette. Ezzel nem túlzok.
Volt benne valami vezéri természet, ami talán annak is köszönhető, hogy negyven éven át vezető szakácsné volt a Vakok Állami Intézetében.
Ha valami butaságot hallott, amit nem tudott elviselni, azonnal helyre tette a dolgokat.
Kimondottan csúnyán beszélt, mint egy kocsis – sokat káromkodott, amit egy idős hölgy szájából néha már-már mulatságos volt hallani.
Végtelen bölcsesség lakozott benne. Minden bánatra, minden fájdalomra volt egy mondata, amelytől elcsendesedett a világ.
Ma, legbelül én is szeretnék annyira elcsendesedni, hogy még egyszer hallhassam a hangját, a megnyugtató szavait.
Ma már tudom, hogy nem lehet elengedni azt, aki bennünk él tovább.
Ő bennem él – minden napban, minden döntésemben, minden kimondott szóban.
Neked, kedves olvasóm, volt ilyen ember az életedben?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése