2011. november 1., kedd

Ejjjj naaaaaa

Sok a rinya, tudom, de azaz igazság, hogy csak ide adom ki a bánatom.
Olyan jó, hogy van ez a blogom és valaki(k), aki(k) olvassa.
Kicsit össze szedem magam, aztán minden megy tovább a maga módján.

Ma ellátogattunk párom elhunyt rokonaihoz a temetőbe.

Apa ma eszembe jutott, 2004-ben halt meg, agyvérzést kapott.
Elvált szülők csemetéje vagyok, sokáig s talán mai napig nagyon fáj a szívem azért, hogy apa elhagyott minket.
Nem minket választott.
Már-már elfelejtem az arcát, ez is nagyon bánt.
Emlékszem a nagy harcsa bajuszára, nagyon szerette, ahogy a hasát is. :-)

Talán ezért is változtattam 2 éve, nem akarok hasonló sorsra jutni.

Szóval apa, ma sokat gondoltam rád, az elmúlt években ennyit még nem jártál a fejemben, mint ma.
Pár napja veled álmodtam és amikor felriadtam úgy éreztem, mintha simogatnád az arcom.
Sose simogattad.
Nem emlékszem, hogy bármikor is simogattál volna.
Az utolsó érintésedet viszont sosem felejtem el.
Ahogy ott feküdtél a kórházi ágyadon kómában, én kértem gyógyulj meg, közbe fogtam a kezed és te, te mintha megszorítottál volna.
Ez az utolsó érintésed, amire vissza tudok emlékezni, ez az egyetlen, ami maradt.
Az arcod, az arcod már kezd a ködbe veszni és már a mosolyodra sem emlékszem, nem tudom mikor láttalak utoljára mosolyogni.
Az utolsó érintésed örök marad.

1 megjegyzés:

Andicsek írta...

Nekem is csak ilyen halovány emlékeim vannak Apámról. Pont így ahogy neked. Az érintés érzésének pedig lehetnek valós alapjai. Ha nem is hiszel a kóbor lelkek létezésében, vagy egyéb túlvilági dolgokban, az érzés akkor is lehet valós. Kitartás az egyéb dolgokban! Rendbe fog jönni minden!:)