2011. április 14., csütörtök

Baromi hosszú kisírós bejegyzés

Vannak erős árnyoldalai a diétáknak.
Ismertek már annyira, főleg aki régóta velem tart, képes vagyok bizonyos dolgokat eléggé a szívemre venni.
Van is egy dolog, ami lehet másnak apróság, esetleg nevetni való, de a diétám során nekem mégis ez esik a legrosszabbul.

Anno rettentően megviselt az, hogy nem kaptam magamra normális ruhadarabokat.
Ma az visel meg rettentően, hogyha megtetszik valami akkor az csillagászati áron van.
Igen kérem, azok a mocskos anyagiak, aztán jött a szerencsém...
Az a bizonyos turkáló, ahol minden szerdán minden egyes ruhadarab 70ft.
Az új ruhatáram onnan való! Bevallom! És nincs ráírva!
Boldog vagyok, hogy ennyiért tudok ruházkodni, szégyen, nem szégyen, ezt dobta a gép.

Anno rettentően megviselt az, hogy nem bírtam lépést tartani a párommal.
Ő lépett kettőt, nekem tízet kellett és szó szerint loholtam utána.
Kapkodtam a levegőt, ziháltam, lihegtem, patakokba folyt rólam a víz, izzadtam, büdös voltam.
Ma az visel meg leginkább ha tehetetlen vagyok, ha nem mehetek, nem mozoghatok.
Gyorsabb lettem a páromnál, élvezem a szabadságot, önfeledten megyek az utcára és ugyan még izzadok, de már nincs olyan szagom, mint az oroszlánnak.

Anno rettentően megviselt az, hogy megbámultak az utcán és összesúgtak, nem csak a hátam mögött, de az arcomba is nevettek az emberek.
Hiába hízik a májam mégis megvisel, ha megállítanak az utcán és megkérdezik, hogy csináltam.
Zavarban vagyok, vöröslök és szégyenlem a régi énem.

Anno kétségbe voltam esve, mert nem tudtam hol kezdjem.
128 kilósan csak bőgtem az ágy szélén és ostoroztam magam (teljesen jogosan) amiért ennyire elhanyagoltam magam és nem figyeltem oda magamra.
Nagyon el voltam akkor keseredve, azt hittem egy örökös harc kezdődik amiben mindig majd elvérzek.

2009, augusztus.
21 hónap telt el azóta, s bár abszolút, de pozitív irányba változott az életem, én mégsem tudom felfogni azt a tényt, hogy az étkezés kapcsán teljesen leszarnak.

Durván megvisel az, ha élcelődnek a kalóriákon.
-Ó, ezt neki nem szabad, mert sok benne a kalória, ha-ha-ha!
-Ó, neki ezt nem szabad enni, mert hízlal, há-há-há!

Ilyenkor szoktam felemelni egy kicsit a hangom, hogy végre tudatosítsam a környezetemmel:nem arról van szó, hogy nem ehetem meg azt a bizonyos ételt, egyszerűen nem akarom, mert!
Mert, túlontúl zsíros, túlontúl cukros, túlontúl puffaszt, vagy fáj tőle a gyomrom, vagy!
Nem azért csináltam végig a 21 hónapot, hogy elrontsak mindent.

Igen, szoktam enni csokoládét, nem diabetikusat, hanem sima cukrosat, megállom 2-3 esetleg 4 kockánál vagy 20-30gr-os szeletnél, nem pedig egy egész táblát vágok be, mint régen.
Eszek jégkrémet, szopogatok cukros cukorkát is, de nem egy vájlingnyit tömök magamba és nem egy egész zacskó csúszik le a torkomon.

Karácsonykor ugyanúgy ettem bejglit, töltött káposztát, sajtos rudacskát, mégsem híztam, sőt!
Ha jól emlékszem akkor pár deka le is ment!!!

Minden nap szükségem van valami édességre!
Ezt a vágyat vagy legyőzöm egy általam ízesített natúr joghurttal, vagy eszek pár szem kekszet, esetleg csokis szójababot, vagy akármit.
Valamikor elég egy-egy finom gyümölcs, de hazudnék ha azt mondanám nem eszem édességet, nassolni valót.

Szerintem nem lehet kibírni, nem lehet nélkülük élni, gondoljatok csak bele, ott vannak a cukorbetegek, milyen lenne, ha nem gyártanának nekik diabetikus nassolni valókat?!

Édesség, nassolni való, nélkül nincs élet, szerintem.

Éppen ezért ma mélyen szántott az a megjegyezés, amikor a családban valaki vásárolt két tábla csokoládét, a boltba ki lettem röhögve, hogy ezt nem ehetem, ha-ha-ha.
Itthon pedig amikor fel lett bontva meg sem lettem kínálva.

Ugyan rákérdeztem, hogy én nem is kapok belőle, erre a válasz: de és elcsomagolták a csokit.

Durva mód lelkileg az visel meg a legjobban, hogy 21 hónapja magamra főzök, ha törik, ha szakad, ha nincs kajám, így jártam.
A kutyát nem érdekli, hogy nekem van e otthon ételem, ebédem, főtt ételem.

Nekem kutya kötelességem minden egyes nap meleg ételt rakni az asztalra, megfőzni három főre, de azt hogy én mit eszek, senkit nem érdekel.
Általában az meg van kérdezve, hogy nekem van e valami, ha azt mondom nincs, akkor így jártam, csináljak valamit.
Tele lett azzal is a hócipőm, hogy ilyen-olyan süteményeket kell sütnöm.
A diétás természetesen nem jó egyeseknek, voltak elég durva megjegyzések is, de lenyeltem.

Így telt be pohár ma nálam, igaz következménye nem lesz, kivéve ezt a bejegyzést, mert legalább kiírnom magamból, de lenyelem... Le kell nyelnem...

Múlthét pénteken amikor megérkeztünk Pestről rakott krumpli volt a kaja.
Rám nem gondoltak, jól van, várható volt, együnk hideget...
...üres a hűtő.
Még egy kurva pirítóst se tudtam csinálni, mert kenyér se volt itthon, mindegy, ettem rakott krumplit, egyszer kibírom.
(Megjegyzem elszoktam a krumplitól, abszolút de nem hiányzik!)

Tegnap főznöm kellett volna, legalább 3 napra, de egész nap rohangálnom kellett.
Mire hazaértem, már tovább is kellett mennem a párommal, így történt, hogy olyan 3 óra magasságában ebédeltem rizskoch-ot vagy választhattam még a tojásos nokedlit.
Ugye mondanom se kell, hogy egyik se diétás verzióban készült?!
Lenyeltem, megettem, utána léptünk tovább és késő este értünk haza.
Gyors és könnyű vacsora aztán tete.

(Hideg kajával nincs bajom, azt meg tudom oldani, natúr joghurt, light szalámi és ha nem fogy el tk kenyér vagy abonett mindig van itthon.)

Ma napom pedig abszolút de szerencsétlenül sikeredett.
Párom anyja kitalálta, hogy menjünk el egy mosópor bemutatóra, mert csomó ajándékot adnak, főleg házaspároknak és stb, jól jön az nekünk, adjuk ki magunkat házaspárnak.
Így korán volt a kelés, párom sík ideg volt, hogy ilyen hülyeségbe belerángatják.
A pofára esés pedig akkor jött, amikor elzavartak minket.
Hiába volt az anyuka regisztrálva és hiába vihetett magával még két főt, mi túl fiatalok vagyunk ilyenhez kvázi látták rajtunk, hogy nem leszünk potenciális vevők.
(Megjegyzem a társaság többi tagja nyugdíj felett volt bőven, behúzásra mentek!)
Szóval kora reggeltől megint csak nem értem rá, mert utána el kellett menni a szokásos bevásárló körútra.
Egyik boltból a másikba, itt ezt venni, ott azt venni, utána anyukát orvoshoz vinni, hazajönni, állatot etetni, anyukáért vissza menni, utána a mamát vinni Tescoba nagy bevásárlásra és stb.
Szóval olyan 14 óra magasságába értünk haza és mi az ebéd?
Hát persze hogy olyan, amit én megint csak nem akarok megenni, túrós tészta lett az ebéd.

Így történt, hogy totál agybajosan, éhesen, alacsony cukorszinttel, az ájulás szélén neki álltam paradicsom levest főzni és zablisztből palacsintát sütni.
Olyan 3 körül meg is tudtam enni az ebédem, majd 10-15 perc pihi és nyomás tovább.
(A palacsintát amúgy házi light dzsemmel és xillites kakaóporral és fahéjjal ettem.)

Ebből az egészből azt akarom csak kihozni, hogy ide vagy oda az izzadás, a ruhaproblémák vagy a kalóriákon való viccelődés és bántás, én a szívemet és a lelkemet képes vagyok nekik egy-egy ebédbe beleadni, "belefőzni".
Viszont ők engem ebből a szempontból le sem szarnak, senki, még a saját anyám se.Senki nem veszi a fáradtságot, hogy megkérdezzen egy-egy konyhatrükkről, amivel esetleg kalóriát lehet spórolni vagy akármi, senki!!!
21 hónapja senki nem veszi a fáradtságot, hogy megsüssön nekem 10dkg zablisztből és 2 tojásból, sóból és vízből egy palacsintát.
21 hónapja a kutyát nem érdekli, vajon nekem hogy esik az, ha tömik magukba a cukros süteményeket, mellesleg amit velem csináltattak meg, de nekem már nem készült olyan, amiből bűntettlenül ehetnék.
Ez esik a legrosszabbul.

A húsvét a kedvenc ünnepem, jobban szeretem, mint a karácsonyt.
A húsvét nekem örömködés, ilyenkor tudatosul bennem, hogy megérkezett a tavasz.
Megjegyezném, azért is a kedvenc ünnepem mert ilyenkor lehet enni füstölt-főtt sonkát.

Valamelyik nap azon morfondíroztam mi az én kedvenc ételem.
Nem tudtam megmondani.
Régen a gulyásleves és a szalonnás túrós tészta volt, de ma már egyikért se vagyok oda.
Viszont a sonka, a finom főtt húsvét sonka. Jajj!
Ő a kedvencem!
Friss újhagymával, friss retekkel és kemény tojással, mellé erős torma!
Kenyér nem kell, elvagyok nélküle!
Minden évben ezért várom a húsvétot, hogy megehessem azt az egy szelet főtt sonkámat, a kemény tojásom és a zöldségeim.

Idén nem utazunk haza a szüleimhez húsvétra, már most fáj a szívem.
Minden évben volt nálunk főtt sonka, páromnak külön maradt mindig nyers, ő úgy ette vagy sütve, az Én szüleim gondoltak Őrá!
Itt náluk viszont nem divat a főtt sonka és már előre tudom mi lesz...

Ma próbáltam puhatolózni, hogy mi lesz a menü húsvétkor és egyből kiadták nekem az ukázt.
Főzzek karaj szeletet barna mártással és krokettel, valamint vadas mártást disznóhússal és tésztával.
Sütemény pedig valami gesztenyés alagút legyen és kuglóf vagy mi.
Rebegtettem a szemeim.

Már előre félek a jövő héttől, gyomorgörcsöm van előre és nem akarom megutálni a húsvétot...

4 megjegyzés:

fülike írta...

Szia!

Nagyon megérintett ez a bejegyzés. Egyszerűen nem tudom felfogni, a környezeted hogy állhat így hozzá ehhez az egészhez!!!
Már ha csak valaki rápillant a visszaszámlálódra, és meglátja azt a rengeteg kilót, amit - valószínűleg hatalmas akarattal és kitartással - leadtál, már az hatalmas tiszteletet ébreszt szerintem! Ha pedig még ismernek, látnak élőben, akkor még inkább így kéne lennie! Büszkének kéne lenni, felnézni Rád, hogy végig tudtad csinálni, és élcelődés helyett segíteni Neked, hiszen a súlymegtartás is kemény feladat (főleg, ha az ember ilyen közegben él)!

Minden tiszteletem a Tiéd, hogy el tudod viselni ezt, főzöl nekik, mikor a figyelem sajnos nem kétirányú!
Nem ismerlek, nem ismerem a környezeted sem, nem tudom, próbáltál-e már erről beszélni velük. De kívánom Neked, hogy valami változás álljon be az agyukban, mert ez így nagyon bántó! :(

Viszont nem szomorkodással akarom zárni a kommentemet: még soha nem írtam ide Hozzád, de most gratulálok, nagyon példaértékű, hogy így le tudtál fogyni! Remélem, hogy azért szép lesz a Húsvétod! :)

Xandria írta...

Én véletlenül keveredtem ide Hozzád, és azt kell mondjam először is, hogy le a kalappal és egy hős vagy!

Szerintem nagyon sokat bántottak Téged a súlyod miatt, és most is annyira irigyelnek, hogy emiatt butaságokat beszélnek, és ezzel lehúzzák az önbizalmadat. El fog jönni az a nap, amikor már nem csak testben, de lélekben is egy vékony, belevaló, önbizalommal teli csaj leszel, ahogy fizikai értelemben már az vagy. Akkor megtalálod a módját, hogy a családoddal megértesd mit vittél véghez, és tisztelni is fognak érte.

Neked egyáltalán nincs mit szégyellned, amikor az ismerősök kérdezik, hogyan fogytál! Te egy hős vagy, és csakis büszke lehetsz magadra!
Éppen mélyponton vagy, de akinek ilyen akaratereje van, az el tudja érni, hogy tiszteletben tartsák az életmódját, csak jöjjön egy napfényes, szebb nap! :)

Minden jót Neked!

Landy írta...

Szia, Annyira csodálatra méltó amit csináltál, rengeteg energia kellett hozzá, pozitív hozzáállás, és akarat. Le a kalappal előtted. Tartsd meg, ne engedd hogy a rossz hangulat lenyomjon, akik így állnak HOzzád, nem érdemlik meg hogy bánkódj miattuk. Teljesen érthető hogy rosszul esik, fel a fejjel, nagyon nagyon ügyes vagy!

GreenTea írta...

KÖSZÖNÖM MINDENKINEK!
SOKAT JELENTENEK NEKEM EZEK A SOROK!