Évekig dolgoztam „a kapcsolaton”, bizonygatva, hogy jó társ, jó feleség, és talán egykor jó anya is tudok lenni.
Első hosszabb kapcsolatom – amelyből házasság is lett – T-vel 8 év 8 hónapig tartott.
A 8. évfordulónkon házasodtunk össze, rá 8 hónapra elváltunk.
Az első repedések
Minden kapcsolatban vannak súrlódások, nálunk is előfordultak.
Voltak nézeteltérések és veszekedések, de nem ordenáré stílusban: nem volt tányértörés. Hangoskodás igen, de nem féltem.
Később mindig lenyugodtunk, kibékültünk.
Utólag visszaemlékezve sokat engedtem – a veszekedések után mindig én nyitottam először.
A problémák ellenére soha nem gondoltam volna, hogy az esküvő után egy tárgy lesz belőlem.
A féltékenység kezdete
Sok év kihagyás után lett egy szuper munkám, szuper csapattal. Itt kezdődött az irigykedés és a féltékenykedés.
Az esküvő idején szuper formában voltam, a hasam is meg lett műtve, nőtt az önbizalmam, a munkahelyemen is előrébb léptem.
T beteg volt – utolsó pillanatig támogattam a betegségében. Én együtt tudtam volna élni vele, ő annál inkább nem.
A betegsége nem új keletű volt: 15-16 éves korában jelentkezett először. Tudtam, kihez megyek hozzá.
Vagy legalábbis azt hittem.
A nászút – az első jelek
A nászúton kezdődött. Reggelente korábban keltem, kimentem a gyulai várhoz futni pár kört. Mire felkelt, friss pékáruval és reggelivel fogadtam.
Felkelt, dacos volt, megette a reggelit, nagy nehezen elindultunk a fürdőbe.
Szerinte a fürdőben sokan megnéztek. Azt mondta, többet nem akar velem menni strandra vagy termálfürdőbe.
Nyugtáztam az eseményeket. Innentől olyan helyre mentünk, ahol ő is jól érezte magát.
És mi lehet az a hely, ahol ő is jól érzi magát? Hát persze, hogy egy kocsma.
A kocsmát egy fiatal hölgy vezette. Épp hogy kinyitott, mi beestünk, egyből a pulthoz ültünk, nagy bárszékekre.
Emlékszem, én hideg meggysört ittam.
T szemet vetett a tulajra, aki egyben a pultos is volt.
A hölgy elfoglalt volt, éppen egy esti bulira készült.
T addig-addig feszegette a húrt, míg a hölgy engedett a nyomásnak, és szóba elegyedtek.
Először próbáltam a témákhoz hozzászólni, de egy idő után láthatatlan lettem.
Hogy eltöltsem az időt, az embereket figyeltem: ki hogyan beszélget a másikkal, figyeltem a gesztikulációkat.
Egyszer elcsíptem egy mondatot a hölgy szájából:
„Talán a barátnőddel kellene foglalkoznod, úgy látszik, eléggé elunja magát.”
T ekkor a gyűrűs ujját gyorsan zsebre tette, és úgy folytatta a csevejt, mintha meg sem hallotta volna a mondatot.
Akkor ez nagyon fájt. Bíztam abban, hogy talán odahív, bemutat a feleségeként, és beszállhatok a beszélgetésbe.
Egy idő után a hölgynek már az esti bulira kellett készülnie, így elköszönt T-től.
Én közben, a „láthatatlanságom” során, átültem egy asztalhoz. T odajött, felemelte a gyűrűs ujját, az arcomba tolta, és azt mondta:
„Látod ezt? Ennek ellenére én bármikor, bárkit megkaphatok.”
T eléggé illuminált állapotban volt, így az alkohol számlájára írtam a történteket.
A bántalmazás kezdete
Elindultunk vissza a szállásra. Útközben megkaptam, hogy nagyképű lettem – elkezdett szidni.
„Lefogytál, munkád lett, azt hiszed, tiéd a világ...”
T a betegsége miatt alkalmi munkákból szerzett pénzt. A szülei a végtelenségig támogatták, ami egykor dicséretes volt, de egyben végtelenül elkényeztették.
Amikor a munkámat és a munkatársaimat szidta, egy mondat kicsúszott a számon:
„Ha már itt tartunk, te nem akarsz valami értelmeset kezdeni az életeddel?”
Abban a pillanatban elkapta a hajam, megtépett, majd a karomat kezdte szorítani, magához húzott.
Egy centi volt az arcaink között, vérben forgó szemekkel azt mondta:
„Ne felejtsd el, nélkülem te egy senki vagy.”
Rémisztő, de ma is érzem az orromban azt a gyomorforgató, savanyú sörszagot, ami a szájából áradt.
Ez volt az első eset, amikor kezet is emelt rám.
Aztán jött a többi: nem mehettem el otthonról, munkán kívül nem találkozhattam a munkatársaimmal, nem barátkozhattam senkivel.
Ha valahová el mertem menni, utána napokig nem szólt hozzám, rám se nézett – vagy ha rám nézett, undor és gyűlölet ült az arcán.
Volt, amikor fojtogatott, volt, amikor a forró cserépkályhának nyomott.
Szóltam a szüleinek – egyik fülükön be, a másikon ki.
A szabadulás
Egyik este vettem a bátorságot, és megmondtam T-nek: ha ez így folytatódik, el fog veszíteni.
Óriási cirkusz lett belőle:
„Mit képzelek magamról? Ki vagyok én?” – és még sorolhatnám.
Egyik munkatársam, V, tudott a dolgokról. Azt is tudta, hogy pszichiáter kezel, és kedélyjavítókat kaptam.
Egy idő után elhittem T minden szavát – miszerint jelentéktelen ember vagyok nélküle.
V segített kiszállni a kapcsolatból: szerzett nekem egy kiadó szobát, szintén egy kollégánál.
Nekem csak össze kellett szednem minden bátorságomat, hogy lépjek.
Reggel felkeltem, megcsináltam a reggelijét, kitettem az asztalra. Fel sem kelt.
Utána elkészítettem az ebédet, szóltam neki, hogy kész az ebéd, jöjjön enni.
A válasza:
„Hagyjál már a f@szba békén! Minek vagy még itt?!”
Akkor nem zavarok tovább – gondoltam magamban.
Elindultam a bankba, hogy a közös számlánkról kivegyem a fizetésem, és saját számlát nyissak.
Utána elmentem a főbérlővel lebeszélni a részleteket.
Haza kellett mennem pár ruhámért, fogkeféért, fésűért – olyan használati tárgyakért, amikkel 2-3 napig elvagyok egy albérletben, és be tudok járni dolgozni tisztán, összeszedetten.
Miután beléptem a házba, az ebédhez és a reggelihez ugyanúgy nem nyúlt: ott volt az asztalon, érintetlenül.
Az ágyban feküdt, így szóltam neki:
„T, azért jöttem haza, hogy összeszedjem a holmijaimat. Elmegyek.”
T kiugrott az ágyból – azt hittem, nekem jön, de nem. Ránézett az órájára, és azt mondta:
„Fél órát kapsz, hogy eltakarodj innen.”
Aztán elrohant, beült a kocsiba, és elhajtott.
15 perc alatt összeszedtem a szükséges dolgokat. Gondoltam, a többiekért majd egy baráttal visszajövök.
Mikor kiléptem a kapun, megkönnyebbültem. Úgy éreztem, egy mázsás súly került le a vállamról.
A lehető legmelegebb nyári napon, egy kis gurulós bőrönddel húztam a múltam darabjait a tűzforró aszfalton.
Az újrakezdés
Megcsörrent a telefon. Anyósom hívott: mit tettem, ugyan már, beszéljük meg, nincs itt probléma.
ELÉG volt. Rátettem a telefont.
Teltek a napok. Egyszer-egyszer beszéltem T-vel telefonon, még párterápiát is bevállaltam.
Neki kikötései voltak: vegyek vissza az „arcomból”, költözzek haza, és talán elfelejti, megbocsátja, amit tettem.
Ezt mind a pszichológus előtt...
Emlékszem, amikor az orvossal egyszerre egymásra néztünk – ő csak annyit mondott:
„Benned valószínűleg valami megtört.”
Többet nem mentünk. Ő beadta a válópert. A tárgyalást február 14-re tűzték ki...
Pár héttel a tárgyalás előtt kaptam egy levelet a bíróságtól: a bírónőnek halaszthatatlan ügye támadt, áttették májusra a tárgyalást.
Kicsit örültem. Pont Valentin-napon válni?! Nem elég, hogy a házasságunk csak 8 hónapig tartott, de még ez is...
Végül jól jött ki a dolog. A tárgyalás 15 percig tartott, mindketten ügyvéd nélkül mentünk.
Kijövet a tárgyalóteremből T utolsó mondata csak annyi volt:
„Több nővel kellett volna, hogy megcsaljalak.”
„Ezek után főleg nem bánom a döntésem. Minden jót!” – feleltem.
Az egészben az bánt, hogy annyira naiv voltam.
Azt hittem, hogy a szeretetemmel, a kitartásommal őt is meg tudom váltani.
Zárás
Hogy tud valaki ennyire megváltozni?
Te átéltél már hasonlót?
Volt, hogy valaki mellett lassan elveszítetted önmagad?
Mi volt az a pont, ahol végül kimondtad: elég volt?
