Egy biztos: imádom őket.
Édesanyámat és nagymamát.
Ők az életem, a legfontosabbak a világon és persze a párom.
Ha most olvasná ezeket a sorokat, lehet hogy rosszul esne neki, hiába vagyok fülig szerelmes, de ők a VÉREM.
Általuk vagyok, általuk lettem.
Édesapám már nem él, de ez mellékes, engem mamám nevelt, szigorúan, de mégis szabad szellemben.
Sose felejtem el, édesanyám mindig dolgozott, hogy nekem és nővéremnek meglegyen mindenünk.
Igen, van egy nővérem is, akit ugyan szeretek, de a kapcsolatunk koránt sem felhőtlen.
Röviden és tömören 3 ember fontos csak nekem: édesanyám, nagymamám és a párom.
Utánuk következnek a testvérem és családja, az állatkáim és a barátok.
Nem tartok fent sorrendet, ezt előre leszögezem, de értük tűzbe mennék.
Hihetetlen büszke vagyok a családomra, édesanyámra és nagymamámra.
Anyagilag nagyon szarul állnak, anyukám még mindig nem talált munkát, lassan 4 hónapja hogy megszűnt a munkahelye egyik pillanatról a másikra.
És hogy miért is szentelem nekik ezt a bejegyzést?
Lassan a bank, a lízing, a hitel felemészt minket, nem csak anyagilag hanem lelkileg is.
Sokat idegeskedünk mi lesz, hogy lesz, stb, de rájöttem már nem érdemes.
Szeretetben kell élni, tartani egymásban a lelket, szerényen, de együtt.
Ebben a nehéz időben sok rémtörténetet hallani, hogy elveszi a bank a házat, lakást a családoktól.
Hála Istennek minket ez még nem fenyeget és bízom benne nem is fog.
Anyuék úgy vannak vele, ha nem is esznek, de a számlákat, hitelt kifizetik...Érthető...
Lakik a házunkba egy férfi.
Évekkel ezelőtt agydaganatot diagnosztizáltak nála, meg is műtötték.
Azóta kicsit kettyós, nagyon sok ember nem szívleli, sőt, ha a lehetne Dunába lőnék (idéztem).
Mamámat viszont ez a férfi (60éves) imádja, megvallása szerint édesanyjára emlékezteti, egyszóval úgy szereti mamámat, mintha anyja lenne.
Nem akarom túlragozni a dolgot, minket nem bánt, velünk nagyon jóban van (ezért meg is kapjuk a többi lakó ellenszenvét...).
Történt mostanában, hogy ez a férfi kérte a nyugdíjazását.
Munkanélküliből nyugdíjas.
Gonosz egy világban élünk ám, sose gondoltam volna, hogy az emberek milyen egy nehéz helyzetben lehetnek..
Kiderült, hogy ez az úr amíg vár a nyugdíjazására addig nincs mit ennie.
Államtól már nem kap munkanélküli segélyt, a Nyugdíjfolyósító Intézet meg a papírjain ül.
Azt már tudja mennyit fog kapni, miket vonnak le (mert még le kell adózni a 40 év ledolgozottja után...gusztustalan) de hogy mikor kapja, ó, azt nem tudni.
A lényeg az, hogy én erről nem tudtam, csak azt hogy anyuékkal jóba van.
Amíg otthon voltunk többször meglátogatta mamám, kávézgattak, beszélgettek.
Aztán ebéd környékén szól nekem mama, hogy szedjek külön egy-egy adag levest, milánóit, rántsak neki is húst.
Akkor tudtam meg az egész történetet.
Büszke vagyok a családomra, mert ugyan ők is szűkölködnek, de emberek tudnak maradni.
Inkább egy fél tányérral kevesebbet esznek, de megosztják egy másik rászorulóval azt amijük van.
Amikor odaadtam a férfinak az ételt láttam rajta, hogy szégyenli a dolgot, ugyanakkor nagyon hálás is volt.
Engem meg a sírás kerülgetett, hogy milyen egy mocskos világban élünk.
Nem tudom mi lesz, mit hoz a jövő, nem is akarom tudni, de kissé félek.
Féltem a családom, féltem a szeretteim és féltem azokat az embereket, akiknek nincsenek ilyen szomszédai, mint az én anyukámék.
Büszke vagyok rájuk, nagyon!
NAGYON NAGYON SZERETLEK TITEKET!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése