Mérlegelés - 2009-09-21

Zokogtam, zokogtam és zokogtam.
Még jó, hogy nem volt otthon senki.
Órákig bőgtem és azon tűnődtem hogy juthattam idáig.
A válasz roppant egyszerű volt: zabáltam.

-Mit tegyek?
-Hogyan tovább???
-Nem akarok meghalni!!!

Hasonló gondolatok jártak a fejemben.
Első ötletem egy orvos bevonása volt.
-Nem merek elmenni!
Utána olvastam a -könnyen fogyok- programnak és ahogy elnéztem, ált. Reductil írtak fel a pácienseknek.
-Nekem nincs pénzem rá, nem akarok gyógyszert szedni.
-Nem eszek többet, inkább nem eszek!
Örült ötleteim támadtak.
Este felé megjött a család, párom is hazaért.
Nem mertem ránézni, szégyelltem magam nagyon.
Látta rajtam, hogy valami nem oké.
-Menjünk el valahova, ahol kettesbe lehetünk és nyugodtan tudunk beszélgetni.
Elmentünk a szokásos helyünkre, ahol a lelki dolgainkat tudjuk megbeszélni, ha kettesbe akarunk maradni.
Egész úton nem tudtam mit mondani, láttam rajta, hogy ideges, nem mertem szólni.
-Szakítani akarsz velem???
Ez volt párom első kérdése.
Itt volt az a pont, amikor elkezdtem bőgni.
Nem tudtam megszólalni se, percekig teltek így el.
-Szerinted hány kiló vagyok?
Mosolyog.Azt hiszem nagy kő esett le a szívéről és itt már sejtette miről lesz szó.
-Olyan 85-90 kg lehetsz.
-Ne hantázz, őszintén mond meg.
-Na jó, olyan 100-110.
-Kiakadt alattam a mérleg!

Baromi nagy röhögés, én meg csak bőgtem.

Megbeszéltük, hogy így nem mehet tovább.
Dokihoz (még) nem megyek el, amíg bírom, bírom, mellettem áll, segít, megígéri nem töm, fogja a kezem ha baj van.

-Akkor is tudni kell pontosan, hogy hány kiló vagy! Te az a mérleg meddig mér?
-125 kilóig!!! mondtam.
-De túlpörgött?
-Nem, egyszerűen kiakadt alattam.

Másnap amikor kettesbe voltunk otthon ráálltam megint a mérlegre.
Ő is ott volt, először nem mertem ráállni.
Végül ráálltam előtte is, és a mérleg nem akadt ki, túlpörgött.